Blog Alpok a javából 1.rész: "Svájci Grand-canyon"
Kalandos "roadmovie" Európa egyik legszebb és talán legirigyeltebb országában. Pazar látványvilág különleges hangulattal és egyedi kommentárral fűszerezve!
A Swiss-canyon” /Svájci Grand-kanyon/ a svájci Graubünden kanton, de talán az egész Alpok egyik leglátványosabb természeti képződménye. Évente több ezer látogatót vonzó geológiai különlegesség a túrázók, rafftingosok és „adrenalin-kedvelők” paradicsoma. A 11, fantasztikus helyekre épített kilátó-platformról lélegzetelállító kilátás nyílik a szurdokba.
Útvonal: Domat/Ems-Tamils-Bonaduz-"Swiss-canyon" /Ruinaulta/Versam-Valendas-Safiental-Castricht-Ilanz-Rueun-Pigniu-Panixersee-Andiast
Túrabeszámoló:
Ha nyár, akkor Alpok-túra. Általában. De nem 2020-ban. Vagy mégis? Hülyék voltunk és mégis elmentünk, vagy mégse mentünk? De, ha nem mentünk, minek írnék bármit is Mindjárt kiderül, ha ki nem derült máris.
A 2020-as év úgy fog bevonulni a dicstelen évek közé, hogy ekkor vált kiterjedtté a Covid 19 vírusfertőzés. Sajnos. A márciusi – szinte teljes – lezárás után konzultáltunk Cobrancoval s abban maradtunk, hogy valószínűleg sehova nem fogunk tudni menni. Egészen június 18-ig tartott a kijárási korlátozás, igaz bringázni lehetett, ami – tekintve, hogy agéperejű járművek száma erősen megcsappant az utakon – egészen kellemesnek voltmondható. Közben márciusban Lillafüred előtt, majd április-május hónapokban a Miskolc-Eger közötti főúton is jelentős aszfaltozás zajlott, ami tovább javította bringázás élményfaktorát. Aztán, ahogy az idő haladt előre, egyre inkább elhatalmasodott Cobrancon a mehetnék, ami rám is átragadt, mint egy vírus. A tervek már télen elkészültek, csak a megfelelően jó vírushelyzetre, és időjárásra vártunk. A jó vírushelyzetre azért volt szükség, mert egy – a túra közben - kialakuló határzárási pánik azzal fenyegetett, hogy nem tudunk hazajönni, vagy ha igen, akkor karanténba kell vonulni, amit a család zavarása nélkül nem lehetett volna megoldani. A jó időjárásra pedig amiatt volt szükségünk, mert a túra jellemzően magas hegységeket, illetve fürdésre alkalmas tavakat érintett volna. Nem vagyok babonás, de valahogy ez lett volna 13. közös, több napos túránk. És mivel a babona nem tántorított el, így elhatároztuk: belevágunk.A célpontot a vírushelyzet figyelembevétele nélkül jelölte ki Cobranco, mint előzőleg írtam, még télen, amikor nem tudtuk, hogy ombardiában (Észak-Olaszországban) katasztrofális helyzet fog kialakulni. Tehát, mi a célkeresztbe tettük Észak-Olaszországot, és Svájcot. Sokat töprengtünk, vajon jó ötlet-e ez,nem lesz-e ebből baj, de úgy ítéltük meg, hogy a vadkempinges túra vírus-kompatibilis, hiszen nem nagyon találkozunk másokkal, legfeljebb a ritka bolt látogatások alkalmával, akkor viszont majd próbálunk vigyázni és szájmaszkot használunk, mivel kötelező is..Végül 2020.07.17.-én kora délután indultunk útnak, a szokásos esőben, amelyen atervek szerint átvágva a tett helyszínén majd jó idő vár minket. Az autó már szinte magátólment, ivelvagy 10.-ik útja az Alpokba. Ez így nem teljesen igaz, mert kb. a 22-ik útja, de ebből 10-szerCobrancoval, a többit a családdal tettem meg. A tervek szerint a Hegyeshalom,Bécs, Linz, Salzburg, Innsbruck, Feldkirch útvonalon közelítettük a Svájcba tervezett cél-területet, de közben Lichtenstein-ben egy kis külön programot is sikerült beiktatni, sőt nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amiből csak egyik volt kellemes és tervezett. Mielőtt erre rátérnék, elmondom mi volt a nem tervezett kellemetlen program. Az egész – gyűszűnyi – országbanmindenhol útfelújítások folytak, végeláthatatlan, és követhetetlen terelő utakkal,ennek köszönhetően kb. egy órát keringtünk, miközben máskor 15 perc alatt letudjuk z egészet. Na, akkor vissza a kellemes, tervezett programra, ami egy találkozó volt. Svájcban élő honfitársainkkal – akik érdeklődnek Cobranco túrái iránt – Cobranco megbeszélt egy találkozót Lichtenstein-be, de eleve csúszásban voltunk, így Feldkirchben a Spar melletti parkolóban jött létre a személyes találkozó. A túra tervezése közben Cobranco már sokat konzultált, az egyszerűség okán nevezzük csak Nedudginak, az anonimitást kérő jóakarónkat, aki igen sok segítséget nyújtott, pl. elment megnézni a kiszemeltparkolókat, telefonon interneten keresztül kibogozta az itthonról nem elérhetőinformációkat, ötleteket adott érdekes szép helyekről, ezzel óriásit lendítve a túraterven. Aztán amikor találkoztunk, akkor kiderült, hogy nagy adag svájci csokival és helyi löttyökkel ajándékozott meg bennünket, hogy a túra közben legyen mit tesztelgetni, hiszen Cobranco állandó visszatérő jelenete a löttyteszt. Bár a találkozó – a szűkös időnk miatt – rövidre sikeredett, de nagyon jól esett kedvességük – hiszen felesége is elkísérte –és még egy esetleges meghívás is kicsúszott a száján. A búcsúzás után még sokáigemlegettük őket, nem csak az autóban, de túra folyamán is, nem sejtve, hogy…. Apontok a sejtetést próbálják kifejezni.
Részletes leírás:
1. nap 2020.07.18. Szombat (55 km 1.482 m szint)
Cobranco a tervezési fázisban két jónak tűnő parkolót vett számításba, melyeket Nedudgi eis csekkolt és jelentette, hogy nem fizetősek, nyugodtan ott lehet egy hétre hagyni azautót. Célkeresztbe a Domat/Ems melletti parkoló került, ami tulajdonképpen nem avárosban, hanem azon túl az Ems vegyiművekkel szemben, a Rajna partján terült el. AGoogle térképen megnézve, néhány teherautó utánfutót és egy két autót láttunk ott, pedig kb. 50-60 autó befogadására alkalmas a hely. Amikor odaértünk, igen hamar kiderült, hogygy árva hely, annyi nem sok nem maradt, mindet elfoglalták a svájci turisták, kerékpárosok autói. Azért mentünk bent egy-két kört, hátha lesz hely, de kénytelenek voltunk belátni, ez bizony nem fog menni. Az idő már 9 felé járt és mivel mi messziről öttünk, - hiszen a Lichtensteini útlezárások miatt fél órát elvesztegettünk, - így a helyiek amarabb odaértek mint mi, ráadásul a szombat, és a jó időjárás is súlyosbította ahelyzetünket. Nagyon nem örültünk ennek, mert a másik kiszemelt parkolóhoz visszafelé kellett indulnunk, ráadásul annak megközelítése egy kicsit kacifántos is volt, és fogalmunksem volt arról, vajon lesz-e ott hely.Ja, még nem is pontosítottam a helyszínt, tehát Svájcba érve elértük Sarganst, itt nem jobbra kanyarodtunk a Walensee irányába, int 2015-ben, hanem balra, mint a 2016-os túránk esetében, majd haladtunk Landquartirányába ahol megnéztük azt a helyet, ahol az idős nadrágtartó árus bácsi helyet dott akkor az autónknak, és sajnálattal állapítottuk meg, hogy a boltja teljesen megszűnt, csak a hűlt helyét láttuk. Majd tovább haladtunk, a Rajnát követve és Chur elhagyása után utottunk Domat/Ems-be, majd a tele parkolóba, ahonnan visszafordulva sikeresen elértük aRajnán létesült vízerőmű parkolóját, ahol csak egy osztrák rendszámú VW Transporter állt, amiből éppen a bringákat pakolta ki a házaspár. Cobranco gyorsan odapenderedett ésmegérdeklődte, hogy ingyenes-e a parkoló, és vajon itt hagyhatjuk-e 8 napra az autót.Mindkét kérdésre igennel válaszoltak, amin annyira felbuzdultunk, hogy megkezdtük abringák levételét és a csomagok felrakását rájuk, közben ennem is kellett, meg azátöltözést is megejtettük. Nem mondanám hirtelennek a felkészülést, mert a tervezett 9 rás indulás helyett, már 11 óra is elmúlt, mire elkezdődött 2020-as Alpok túra. Ilyenhosszúra nyúlt előjáték után – gondolom -, már a kedves olvasó is nagyon izgatott, hát rátérek alényegre. Ja, még annyit, hogy Graubünden kantonban voltunk.A napi terv szerint a Rajna folyásával szemben haladunk, megnézzük a két fő Rajna ág összefolyását és a Vorderrhine gat követve nézelődünk, meglátogatunk egy nagyobbacska tavat, majd megpróbálunkeljutni Disentis-ig. Már az elindulás pillanatában látszott, hogy ez mind nem fog összejönni a késésmiatt, de úgy gondoltuk, jutunk ameddig jutunk, nem gond, hiszen Svájcban bárholkönnyű és szabad is vadkempingezni. Ja, nem. A parkolóból az autópálya alattlehetett kijutni a főút melletti bringaútra, amin mi NY felé haladtunk, a Rajna jobb partján.Áthajtottunk az első parkolón, ahol természetesentovábbra sem volt egy hely sem. integy 3 km után elértük a két Rajnaág összefolyását Reichenau-Taminsnál és átkeltünk ahídon. A két ág a Hinterrhein, ami D felől érkezik, míg a másik a Vorderrhein, ami NY felől. i ez utóbbit követtük és egy következő hídon a Vorderrhine jobb partjára jutottunk, aholeveset hajtva, kb. 1 km után elértük Bonaduzvároskát. Lakott területen kb. 1 km-t haladtunk, aminek második fele már emelkedni kezdett és innen teljesen nyíl egyenesen 2km-t hajtottunk a 4-5 % emelkedésű úton. Közben Cobranco filmezgetett és két snitt özött megjegyezte, valami kotyogó hangot ad a bringáján. Hát végül is már megtettünk 10 km-t itt volt az ideje. Figyeltünk, füleltük, majd kiderült, hogy a csomagtartó egyik csavarja lazult meg, de nem lehetett meghúzni, mert átugrott a menet. Sebaj, behajtottuk a vázba azátugrás előtti helyzetig, ahol a tartót a vázhoz rögzítettem egy gyorskötözővel, mint az lőző csomagtartóját Korzikán, amikor az eltört. A szerviz helyszínétől még 1 km-t haladtunk,máris nyilvánvalóvá vált miért is jöttünk erre. Az egyenes végén a bal kanyarkülső ívén magasodott egy néhány méter magas pukli, arra felmásztunk a kiépített kis utacskánés elénk tárult a Rajna, vagy Swiss kanyon.
A kanyargó, világoskék vizet széles, fehér kavics padok szegélyezték mindkét oldalról, és itt volt még a – Svájcban elmaradhatatlan – vasút is, majd ezeken túl, a két oldalon magas fehér – porlós szerkezetűnek tűnő – hegyek szorították kalodába a folyót. A anyon betekintés után már mentünk is tovább, mert volt még pár látnivaló. Az út a szikla leszakadás peremén haladt, ami fantasztikus kilátással jutalmazta az utazókat.A kerékpárnak köszönhetően, szinte bárhol meg tudtunk állni és sokkal jobban szemügyre tudtuk venni a 150-160 m-rel alattunk csordogáló folyót, mert a Rajna itt még csak folyócskának tűnt. Tehát tőlünk jobbra a szakadék, balra meredek, fehér hegyoldal,aminek szerkezete a meddőhányóra emlékeztetett, nem voltak nagy masszívsziklák, csak törmelékes, mállékony kőzet, nagyon érdekes hangulata volt. A keskeny úton több alagúton is átkeltünk, némelyik nem a szokásos Svájci minőséget csillogtatta, inkább úgy néztek ki, mintha a 7 törpe csákánnyal fúrta volna őket. Egyhosszabb alagút után értük el a Rabiusa patak oldalvölgyét,ahol már teljesen szokatlan formákat alkotott a természet. Az alagút túlsó végén otthagytuk a bringákat és gyalog próbáltuk megkeresni az egyik látványosnak ígérkező kilátó pontot. Két-háromszáz méter gyaloglás után már nem láttuk a gépeket, így – ez hiába vájc, de mi a Lyukóvölgy mellett szocializálódtunk, és a kisagyunkban bizseregni kezdett alami, emiatt – visszafordultunk a bringákért és inkább kimásztunk egy 10+%-os murvás ne legyen minden cuccunk szem előtt. A kilátóig még mászni kellett gyalogosan is, de nagyon megérte, mert szemet gyönyörködtető látványban volt részünk. Nézelődés közben még szemre tudtuk vételezni a Glacier Express-t is,sőt hosszú időn keresztül tudtuk követni, amint az erősen kanyargó Rajna mellett araszolt. A kilátó elhagyása után folytattuk a bringatúrát és ereszkedni kezdtünk a Rabiusa kanyon peremén addig a pontig, ahol az út már át tudott felette haladni. Itt rögtön két híd isvolt, a régi, meg az új,és a rendező úgy döntött, enyém a régi övé az új, így jó képeket, tudtunk egymásról és a környezetről is készíteni, mivel a szurdok alja kb. 60 m-rel alattunk sejlett. A hidakkal szemben, a meredek hegyoldalban már messziről láttuk a pompás szerpentint, mikor közel értünk, akkor érzékeltük igazán, hogy ez bizony 10 % körüli lesz, jó kis visszafordítókkal.
Négy visszafordító kanyar és 170 m szint leküzdése után értük el Versam falut, ami a hegy tetejére épült, innen az út már lefelé vezetett, de nem úgy, mint ahogy én gondoltam,ugyanis Cobranco bonusz programot iktatott be, pedig időben eléggé csúszásban voltunk. Történt ugyanis, hogy újabb kilátópont megközelítése volt a cél. Ebből a 907 m magasan fekvő faluból út vezet le a 600 m alacsonyan csordogáló Rajna partjára a vasúthoz, de szerencsére nem kellett teljesen lemennünk, csak mintegy 80 m szintet vesztettünk ésmáris egy villámcsődületbe kerültünk, mielőtt a kilátót elértük volna. Az alkotmány, – na,nem a mienk, annak nem az a neve, sokkal inkább Alaptörvény, hanem a kilátópont – amire rá lehetett menni, az egy majdnem függőleges sziklafalra épült, - nem gránit szilárdságú, hanem – fa szilárdságú valami volt, de a célnak éppen megfelelt, vagyis jó kilátás nyílott róla. A Rajna kanyonja a kilátó alatt kiszélesedett, és több éles kanyart is vett.
Egy újabb vonat is érkezett, Cobranco megjegyezte, hogy a Raetia-i vasútvonalat egy gazdag helyi alapította saját szórakoztatására, hát ebben sem lettünk világelsők, de a második helyet is meg kell becsülni. A gyönyörködés után jött a mászás vissza Versam-ba, ami a pihenés után nem esett teljesen jól, mivel 7-8% meredek utat kellett leküzdeni. A faluba beérve jobbra fordultunk, keveset másztunk, majd 2 km hosszan gurultunk és vesztettünk 115 m szintet és már is megérkeztünk Valendasba, ahol meg is álltunk vízvételezési és nézelődési céllal, ugyanis zen a településen sok szökőkút található.
Rövid pihenő után gurultunk tovább, egészen Ilanz-ig, ami már 700 m magasságban (illetve alacsonyságban) található a Rajna partján, itt már véget is ért a szurdok. Ez atelepülés jelentős mennyiségű rétoromán népeket tartalmaz. Én ekkor már elég éhesvoltam, próbálkoztam Cobranconál, hátha eszünk valamit, de annyira koncentrált a eladatra, hogy valahogy kimaradt a táplálkozás, pedig már majdnem a három órát ütötte az óra. A délutáni feladat is indokolta volna a kalória bevitelt, hiszen igen combos és hosszú emelkedő várt ránk, amit már otthon is erősen nézegettem. Kérdeztem isCobrancot, biztosan jó ötlet-e, első nap, 2 óra alvás után betenni egy oly meredek utat,ami 3 km alatt 400 m szintet tartalmaz? Erre azt a választ kaptam, „ne szarj be Pisti,ha nembírjuk kitekerni, akkor majd feltoljuk”. Na, akkor vissza a túra előtti múltból a túra szerinti múltba. Mielőtt belekezdtünk volna a mászásba, - ami a Rajna bal partjáról indult volna É-i irányba és a célja pedig a Lag de Pigniu tó, amit 1.450 m magasságban szorított asziklák közé a gátja – áthaladtunk Rueun településen és szerencsére találtunk jó padot egy kút mellett, és végre lehetett enni valamit. Itt evésen kívül volt minden, poénkodás, mert Cobranco otthon felejtette a megszokott kis kockás abroszát és azzal ugrattam, hogy ígybizony nem lehet enni. Volt löttyteszt, majd megjelent egy helyi család, a gyerekek és aszülők is bemásztak a kút medencéjébe, visongtak, pocsoltak, nem nagyon zavartattákmagukat, igaz mi sem, hanem befejeztük az ebédet. Az egész gasztro-blokk nem artott tovább, mint 50 perc és „már” 16:02-kor mentünk is tovább, kezdtük a nagy emelkedőt. A célba vett tó, egy óriási ÉD-i kanyon É-i végén található, mi pedig ennek a kanyonnak a K-i oldalán terveztük a feljutást, míg a lejutást a túlsó, NY-i oldalán, de neszaladjunk annyira előre. Alig indultunk el jóllakottan, máris kapcsolgatni kellett apörgetősebb áttételek felé a váltót, oly annyira, hogy pillanatok alatt sikerült a egkönnyebben tekerhető áttételt kiválasztani, és még utáni is lett volna igény váltásra, demár nem volt hova. Az eddigi 12 db, Cobrancoval közös csomagos túra egyértelműenlegkeményebb emelkedőjét sikerült kiválasztani, nehezítő körülménykéntmindjárt az első napra. Láttam én már otthon, hogy ez nagyon necces lesz ésnem tévedtem. A kormányra feküdve próbáltam körbetekerni a pedált, ami 1,5 km-enkeresztül sikerült is, ott egy kicsit megpihentem, gondoltam megvárom a túratársam.Vártam, vártam, de nem jött. Nem estem kétségbe, gondoltam akkut cserél, pihenget, vagy esetleg tolja a szekeret. Amikor utoljára láttam, akkor én az elsővisszafordító kanyaron túl Ő előtte volt. Aztán – 12-13 perc várakozás után - úgy döntöttem, elindulok. Hát, csak nagyon nehezen sikerül. Fölfelé egyáltalán nem. Az út baloldaláról, az útra merőlegesen elindultam az út jobb oldala felé, majd amikor már nem dűltem el és hajtani is tudtam, akkor egy éles balkanyarral az út jobb szélére kormányoztam a terhes bringát. Nagy küzdelem árán további 800 m-t haladtam, majd újra megálltam ésvártam Cobrancot. Amíg vártam számolgattam egy kicsit, és az jött ki, hogy tényleg meredek az út. Megtettem 2,3 km-t, miközben 303 m-t emelkedtem, ami átlag 13,16 %, de özben hosszabb, rövidebb távon volt 14,5 %, amit a Garmin mutatott és ez a kütyü jól utatja a meredekséget, nem ugrál össze vissza. Ez az érték jól egybecseng az itthonletöltött diagrammal. Azért, hogy még könnyebben elképzelhető legyen az út meredeksége, leírom, ogy a Mátraháza-Kékestető közötti út is 300 m-t emelkedik, de nem 2,3 km-en, hanem 4km-en. Aki járt már arra bringával, vagy autóval, az tudja, hogy az az út nem lankás. Mi meg ittSvájcban nem 8 kg-os bringával haladtunk, hanem 40+ kg-ossal, hiszen első nap még sok – otthonról hozott – kaja, pia islapul a táskákban. Na, most akkor számoljunk, önsúly: 66 kg,bringa: 42 kg, össz. Súly: 108 kg, ha 8 kg-os lenne a bringa, akkor 74 kg lenne azösszsúly, tehát a 74 kg-hoz képest 45 %-kal nagyobb lett az össz. súly. Azért hivatkozok tt 8 kg-os bringára, mert van nekem ám ilyen súlyú karbon országútim tudom miről beszélek. yilván a sebesség meg fordított arányban változott, azaz csökkent. Menet közben eleinte 5,2 m/h, majd 5, végül 4,8 km/h sebességet tudtam elérni a meredek részen. Na, nem mlengek tovább azon, milyen nehézvolt, de az volt. Közben leültem a fűre, nézelődtem, de Cobranco nem tűnt fel, a nem túl távoli kanyarban. Újabb 14 percet vártam, majd felpattantam abringára és elindultam visszafelé megnézni mi a helyzet vele. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nehézség hatására elállt azon szándékától, hogy felmenjünk, bár ez Őtismerve csak kósza gondolat maradt. Gurultam olyan 250 m-t (32 m szint) és egyszercsak ott állt és a kamerába magyarázott valamit a Rajna túlpartján található településről.
Kicsit meg is lepődött, amikor meglátott, de aztán jó kedvre derült, amikor mondtam neki, hogy kb. 250 m múlva egy kicsit enyhül az emelkedő. Felmentünk az előző pihenőhelyemre és ott lihegtünk egy sort, megtekintettük az alattunk húzódó mély kanyon(Schmuér) túloldalát,majd mentünk is tovább. Azért volt érdekes a túloldal, mert a tó megtekintése után ottszándékoztunk legurulni. Közben megtudtam, hogy itt a Napoleoni háború idején orosz csapatok próbáltak télen átkelni a Panixer pass-on, de 5 ezer halálos áldozat (a sereg 1/-3-nak elvesztése) után visszafordultak. A hágó egyébként 2.404 m magasan terül el,de murvás, köves út vezet át rajta, talán Passo-nak jó lenne. Az indulás után egy rövidideig 8-9 %-ra szelídült az út, de csak azért, hogy utána újra 13 legyen. Olyan 1.200 m magasságban teljesen vízszintesen haladtunk, szinte már el is felejtettük milyen az. Aztán ennek is meglett a böjtje, a tó névadó települése (Pigniu) előtt újabb 13 % jött, deszerencsére csak 250 m hosszan. A falu után, valahol 1.320 m-en már megpillantottuk annak a tónak a gátját, amiért eddig fáradoztunk, de még 130 m szint előre volt(nem hátra) Gondoltam is, hogy valami irgalmatlanul nagy durranásra van szükség, mert ha csak egykisvacak tó lesz, akkor én bizony kiszúrom Cobranco mindkétabroncsát,„oszt”ott hagyomfent. Persze ezt nem mondtam neki. Már egészen a gát att jártunk, amikor egy behajtani tilos tábla állta útját a vándoroknak, de nem nekünk, mi elmentünk, a maradék 400 m-t nem gyalog, hanem járművel tettük meg. Mikor felértünk, ögtön tudtam, hogy Cobranco abroncsai meg fogják úszni a lyukasztást, mert olyan hihetetlen kilátásnyílt lefelé, hogy csak na, és a tó látványa, az meg aztán pláne megérte a kínlódást.
Persze nem álltunk itt meg, hanem Cobranco kiadta a parancsot, a tó végéig el kell menni, és úgy is tettünk. Egy kicsit már hűvös volt, a szél is feltámadt, húztuk is magunkra a eleg ruhákat. Aztán találkoztunk helyi kirándulókkal, akik rövidnadrág, póló összeállítású ruházatban vidáman beszélgettek. Próbáltam nem rájuk nézni, mert attól féltem már a látványtól megfagyok. Végigmentünk a 1,5 km hosszú tó mellett és a végén égbetörő sziklákat és két jól megtermett, nagyon ütős, és hangos vízesést találtunk. Nem győztük fényképezni a látványt, de 7 óra felé elindultunk lefelé, ami szintén izgalmasnak ígérkezett, mert nem tudtuk, hogy a kanyon másik oldalán vezető utat hogyan tudjuk elérni, illetve milyenek leszneka domborzati viszonyok. Olyan 1,4 km-t ereszkedtünk az ismert úton, majd hirtelenjobbra fordultunk, egy olyan beton útra, ahol csak a járművek kerekei alatt voltbeton, közte murva, tehát nagyon óvatosan kellett haladni, mert az erős lejtés miattnagyon húztuk a féket és veszélyes lett volna ráfutni álló kerekekkel a murvára. Mielőttáthaladtunk volna a Schmuér hídján, néha-néha le tudtam nézni a Garminképernyőjére és bizony 17-19 % lejtőt mutatott. A híd után echte murvás úton aladtunk, de a lejtés teljesen elfogadható volt, sőt még néhány emelkedő is beakadt, denem olyan kemények és hosszúak, mint a túloldalon. Aztán néhány km után elértük szilárd burkolatú utat, amin azért jobban esett a gurulás, bár a murva is nagyon fain volt. gy egészséges robogás után 19:30 tájban Andiast falu is meglett.
Már előtte is kalkulálgattuk a táborhely valószínűségét, de valahogy a meredek hegyoldalaknál mindig nulla jött ki. Ezen a település sem segített sokat, de egalább jó kilátás adódott, nem csak élvezeti szempontból, hanem szemügyre tudtuk venni,merre is kell mennünk, mert igen összetett volt a domborzat, és a Rajna völgybe nemakartunk lemenni, hanem valahol 1.000 m magasságban szerettünk volna elvackolni,figyelembe véve a következő napi programot. 150 m élvezetes szintvesztés utánértük el Waltensburg/Vuorz települést ahol Cobranco szerint majd jobbra kell kanyarodnunk, és tényleg. Sikerültmegtalálnunk, csak éppen jó meredek emelkedővel indult a keresett úttal aarátkozásunk, sőt el is fogyott az út, teljesen felszedték, illetve elvitte a cica, vagy lehet, hogy csak egy földcsuszamlás, de építettek kerülőutat, amit csak a helyiek segítségével ikerült beazonosítani és persze, felzavartak minket a hegyre, de nem a helyiek, hanem az út kitűzői. Mire kikeveredtünk a faluból (20:00) az utunk murvás lett és jó kis emelkedővé akult, viszont „csak” 10%-kal emelkedett, így ezen tapostuk a pedált. Itt már jó lettvolna valami táborhely szerűség, de nem volt rá sok esély. Cobranco látott valamit aloldalon, a Rajna felé lejtő oldalon. Odament elbeszélgetett az olaszokkal, mert azokvoltak, akik azt mondták, hogy ők itt alszanak. Eltettük „B” tervnek a helyet és tovább másztunkfelfelé,hátha beakad valami jobb hely, de semmi. Aztán Cobranconakszerencséjelett, ahogy szokott, így persze nekem is, hiszen találtunk egymurvás, füves, sík parkolót (20:24), amit azoknak az autóknak építettek, amikkel a uristák feljönnek ide, a helyi híres barlang-várhoz (Grotta). A parkolóban (1.120 m) már állt egy lakóautó, egy középkorú svájci graubündeni ázaspárral, illetve egy Toyota Hiace,amiben egy fiatal berni pár tervezte itt tölteni az éjszakát. Cobranco elbeszélgetett a fiatalokkal, majd ott maradtunk mi is. A sátorhelyet a parkoló völgy felé eső részén jelöltük ki, ahonnan a kilátás pazar volt, 400 m-rel magasabbról tekintettünk le a Rajna völgyére, és K felé a délelőtti programunk helyszínét, a Swiss-kanyont is megpillantottuk.Először megvacsoráztunk, nem kevés közjátékkal kísérve, fogalmam sem volt róla, hogy az alkalmi éjszakai társaságunk, vajon, hogyan értékelte, hogy Cobranconakegy másodpercre sem állt be a szája, csak remélem nem álmodtak rosszat.Aztán addig húztuk a történeteket, hogy a sátorállítás már sötétben, lámpafénynélvalósult meg, de végre elkészült, becuccoltunk és nem telt sok időbe az elalvás sem. Nagyszerű, látványos napon volt túl, ráadásul egy igen kemény szakaszt is legyűrtünk, miközben az időjárás hibátlan volt. A következő nap elejére megint a murva lesz a jellemző, érdekesnek és ismét látványosnak ígérkezik ez az etap is.
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.